A história vége, avagy végül rend lett

Az előző bejegyzés a helyzetet és engem igen reményvesztettnek ábrázol. Azóta, hála Istennek, pozitív fejleményekről számolhatok be. Sokban hozzájárult a dologhoz az én Uram(értsd: férjem). Bár a helyzet mélypontjánál próbált telefonos segítséget nyújtani, végül a személyes tevékeny jelenléte hozta meg az átütő sikert. Zsófival egész jól elpakolgattunk csütörtökön délelőtt, szelektáltuk a papíros dobozt, a mesekönyveket lett egy szatyor szemét és egy szatyor padlásra való is. Gergő azonban csak kerülte a munkát, ténfergett erre-arra, csak segíteni nem akart, illetve felkiáltott egy-egy papír vagy könyv láttán, hogy"Anya, azt ne dobd ki, vagy az még nekem kell". Délután kimentünk játszani, így a munka befejezése kora estére tolódott. Megérkezett a családfő, átöltözött, tett, vett jó szót szólt, és az én arany kisfiam, aki eddig kerülte a munkát örömmel vetette bele magát édesapja oldalán. Rettentő boldogan vett részt a családi pakolásban ahogy ő nevezi és miután minden a helyére került, fülig érő mosollyak közölte, hogy támadt egy ötlete:
- Tartsunk rendet mindig, jó, anya!

Hát...

Isten hatalmas kegyelme lesz, ha sikerülni fog.

A rend befejezettlen históriája

Nem tudom, ki hogy van vele és hogy csinálja, de nálunk a rendrakás maga egy merő rémálom.
Tény, hogy én sem vagyok a makulátlan rend és tisztaság mintapéldánya, de a mocskot nem szeretem és a káoszt sem, bár megboldogult lánykoromban a saját szobámban uraltam (mármint a káoszt). De most már anyaként a rendre szoktatás és a minta adása, ugyebár fontos feladat. Az esetemben mostanában valami igazán nem stimmel.
Az utóbbi időben bár előtte is voltak harcok a rendért, igazából az összepakolás szó hallatán a két nagyobb általában az unalmas, a már megint és miért szavakat használja. Ja és "az én nem pakolok" mondatot. Olyan eddig még igen ritkán volt, hogy a kérésem elhangzása után, mint jól nevelt, kötelességtudó gyerekek elkezdjenek pakolni. Maximum csak az egyik a háromból. Jelenleg ott tartunk, hogy két napja botorkálok a nappaliban, mert nem pakolnak. Se kiabálásra, se szép szóra, se zsarolásra, se ajánlatra se semmire. (tudom, hogy a felsorolás tartalmaz nem túl eredményes és hatékony, illetve elítélhető elemeket).
Valami korszakalkotó dolog kell történjen. Hogy mi lesz az, még nem tudom. Tervben a játékok komoly likvidálása és szanálása. (Igen szoktam fenyegetőzni a játékok kidobásával és elajándékozásával rászorulóknak, maximum hisztit érek el vele).
Tegnap este már kiabálni sem volt kedvem, csak kértem halkan, szépen. Erre oda jött Gé, megkérdeztem:
-Gergő hallottad mit kérte?
-Hogy pakoljunk.
-Hányszor kértem?
-Kétszer.
-Szépen kértem?
-Igen
- És?
- Én szeretlek (hozzám bújt és adott egy puszit)

Jelenleg itt tartunk, várom a következő felvonását a dolgoknak, merthogy takarítani a rendben lehet és az ugyebár nincs, a kosz pedig gyűlik.

Miért kell rajzfilmet nézni?

A kérdést Gé mai viselkedése vetette fel bennem. Azaz nem csak a mai, már egy ideje figyelem, és tényleg néha nagyon nem tetszik amit látok.
Múlt héten igen beteg volt, és hogy a kanapén vízszintesben töltendő időt növeljük rajzfilmet nézett, akár napi kettőt is. Nálunk tv már egy ideje nincs, a rajzfilmet laptopon nézzük. Gé nagyon be tud zombulni tőle, szájába veszi az ujját és csak ül és bambul. (Férjem saját bevallása szerint ugyanilyen volt)Ma reggel felkeltünk, felöltöztünk, leértünk a nappaliba, Gé azonnal kérdezte: Mikor nézünk filmet?. Válasz: hát jó lenne ma már nem nézni, de ha nagyon nem megy nélküle, akkor majd később. Hatalmas sikítós üvöltés volt a válasz, megtűzdelve az "engem senki sem szeret" és "te rossz anya vagy mondatokkal". Eléggé nagyot vívtam magammal, és buzgón imádkoztam, hogy hidegvérrel fegyelmezetten tudjam megoldani a kérdést, és ne adjak a drága sarjnak két nyaklevest, hogy tényleg legyen miért üvöltsön. Persze tudom, hogy őt frusztráltam, nem is gyengén amikor nem kapcsoltam be semmit, de valahogy szeretném leszoktatni róla. A betegsége előtt már nagyon jól ment a dolog, napokig nem kellett rajzfilm. Most ha legózunk csak én építek, ha autózunk csak én maradok. Félelmetes látni mennyire hatalmába keríti a gyerekemet a mozgókép.
Bár azt is be kell vallanom, hogy néha valóban nagyon kényelmes megoldás a rajzfilm, mert megadja az időt ami ugyebár kijár az ember lányának, mert hát néha kell egy szusszanásnyi idő a házimunka és a gyereknevelés sűrűjében, vagy csak "ezt" hadd csináljam meg háborítatlanul. Igazából már rájöttem, hogy ez a fajta önzésem káros és több bajt csinál, mint az ábra is mutatja, mint hasznot. Az elvi megoldás megvan tehát, gyakorlati kivitelezéséhez nagy önfegyelem, türelem és kitartás szükséges. Rendületlenül imádkozom érte.

A kezdet

Hát, mit is mondhatnék így elsőre...
Nagy dolognak érzem, hogy a családi blog mellé, elkészítettem az enyémet.
Arra, hogy miért volt rá szükségem, csak hosszú gondolkodás után jött meg a válasz, legalábbis értelmesen megfogalmazva.
Nem szerettem Szabolcs komoly, igei és teológiai beírásai után, vagy jobban mondva  közé beírni a magam kis mindennapos apró dolgait, nem éreztem odavalónak és így nem is írtam oda. Pedig gyakran volt írhatnékom, a külön oldal a blogon belül pedig nem engedte a blog formátumot így maradt megoldásként a saját blog. Mely nevében és érzelmekben kapcsolódik a másikhoz, de abszolút engem fog képviselni, a gondolataimat az érzéseimet és a mindennapjaimat, már ami a nyilvánosságra tartozik.
tehát köszöntelek kedves olvasó, légy üdvözölve a Pipacs utcában, szerény hajlékunkban és kövesd a dolgokat a szemüvegemen át.