A rend befejezettlen históriája

Nem tudom, ki hogy van vele és hogy csinálja, de nálunk a rendrakás maga egy merő rémálom.
Tény, hogy én sem vagyok a makulátlan rend és tisztaság mintapéldánya, de a mocskot nem szeretem és a káoszt sem, bár megboldogult lánykoromban a saját szobámban uraltam (mármint a káoszt). De most már anyaként a rendre szoktatás és a minta adása, ugyebár fontos feladat. Az esetemben mostanában valami igazán nem stimmel.
Az utóbbi időben bár előtte is voltak harcok a rendért, igazából az összepakolás szó hallatán a két nagyobb általában az unalmas, a már megint és miért szavakat használja. Ja és "az én nem pakolok" mondatot. Olyan eddig még igen ritkán volt, hogy a kérésem elhangzása után, mint jól nevelt, kötelességtudó gyerekek elkezdjenek pakolni. Maximum csak az egyik a háromból. Jelenleg ott tartunk, hogy két napja botorkálok a nappaliban, mert nem pakolnak. Se kiabálásra, se szép szóra, se zsarolásra, se ajánlatra se semmire. (tudom, hogy a felsorolás tartalmaz nem túl eredményes és hatékony, illetve elítélhető elemeket).
Valami korszakalkotó dolog kell történjen. Hogy mi lesz az, még nem tudom. Tervben a játékok komoly likvidálása és szanálása. (Igen szoktam fenyegetőzni a játékok kidobásával és elajándékozásával rászorulóknak, maximum hisztit érek el vele).
Tegnap este már kiabálni sem volt kedvem, csak kértem halkan, szépen. Erre oda jött Gé, megkérdeztem:
-Gergő hallottad mit kérte?
-Hogy pakoljunk.
-Hányszor kértem?
-Kétszer.
-Szépen kértem?
-Igen
- És?
- Én szeretlek (hozzám bújt és adott egy puszit)

Jelenleg itt tartunk, várom a következő felvonását a dolgoknak, merthogy takarítani a rendben lehet és az ugyebár nincs, a kosz pedig gyűlik.